Némileg egyszerűsítően fogalmazva: a (középkori) keresztény hívők számára a házasság (matrimonium) egy olyan szentség, amelyet, ha kánoni jogilag érvényes módon kötöttek meg a felek és el is háltak, akkor Isten színe előtt felbonthatatlanná vált, ebből adódóan a házastársak között a válás nem volt lehetséges. Természetesen ennek ellenére már a középkorban is adódtak olyan körülmények, amelyek nyomán, ha más nem, az érvénytelenség gyanúja felmerülhetett.
Ilyen körülmény lehetett, ha a férjnek már volt egy másik felesége, de a férfi őt elhagyva vagy magára hagyva egy másik asszonynak ígért házasságot, eltitkolva meglévő és érvényes házasságának tényét. Az egyházi anyakönyvezés előtti korokban egy ilyesmi nem is volt egyszerűen ellenőrizhető. Részben éppen az ilyen esetek megelőzését szolgálta a házasság plébános általi kihirdetése a hívek körében, hogy ha bárkinek tudomása van akár ilyen jellegű házassági akadályról, akár vérségi vagy lelki rokonságról a házasulandó felek között, az kiderüljön még a házasság megkötése és elhálása előtt. Az egyház által széles körben alkalmazott szokás ellenére azért a gépezetbe olykor kerülhetett homokszem.
Magától értetődő, hogy a házasság már nem érvényes, ha a házastársak közül valamelyik meghal. Ha azonban a középkorban és kora újkorban jellemző több hónapos háborúk, kereskedelmi ügyek vagy éppen zarándoklatok miatti utazásokra gondolunk, akkor feltételezhetjük, hogy az a történet, amelyet Natalie Zemon Davis történész jegyzett le a 16. század közepén élt Martin Guerre-ről, bár mint eset, egyedi, de a körülmények, amelyek egy ilyen egyedi eset megtörténtét lehetővé tették, korántsem azok. (A történet szerint egy férfi elhagyta feleségét, helyette pedig sok évvel később megjelent valaki, mondjuk úgy, hogy egy imposztor, aki azt állította magáról a feleségnek, hogy ő a férje.) Még a 20. század háborús viszonyai között is tömegesen előfordult, hogy a házastársak közötti együttélés az egyik fél távollétében megszakadt és a másik akár évekig, vagy évtizedekig is információ nélkül maradhatott arról, hogy kedvese él-e vagy meghalt. Ezek a forrásanyagban jobbára csak akkor kerülnek a szemünk elé, ha az elhagyott fél új házasságot köt, majd hosszú idő után mégis élve tér vissza korábbi házastársa, és a zavaros helyzet orvoslását egyházi bíróságoktól kérik. A panaszos fél jellemzően az új házastárs, akit nem csak személyében fenyeget a korábbi házastárs felbukkanása, hanem az érvénytelenítendő házasságban esetleg született gyermekei jogi és anyagi helyzete is bonyolulttá válik. Az ilyen esetekben a magának többé-kevésbé türelmetlen módon új házastársat kerítő fél saját mentségére azt szokta felhozni, hogy csak azért merészelt új házasságot kötni, mivel olyan sokáig nem hallott korábbi házastársáról, hogy halottnak hitte már.

 Richard Gere és Jodie Foster színészek a Marten Guerre-történet átdolgozásából született Sommersby című filmben. Kép forrása: Wikipedia

A házasságát elhálását a kosztümös filmek a mai napig sokszor igen romantikusan, máskor naturalistán ábrázolják. A középkori forrásokból csak töredékesen kirajzolódó képből azonban arra lehet következtetni, hogy ha elmaradt az elhálás vagy sikertelen volt, az legfeljebb azoknál a ritka alkalmaknál derült ki, amikor a felek utóbb éppen emiatt az ok miatt akarták érvényteleníttetni a házasságukat az egyházi bíróság előtt.
A fenti, a hazai középkori forrásanyagban fehér hollóként szemünk elé kerülő eseteknél azonban valamivel gyakoribbak lehettek az olyan, az emberi természetből magából fakadó esetek, amikor a házas felek annyira őszintén meggyűlölték egymást valamilyen (tudományos módszerekkel ma általunk nem megismerhető) okból, hogy még ha a középkori keresztény közegül számára elfogadható módon nem is tudták házastársi életközösségüket megszakítani, elszöktek a másiktól. Az alábbiakban a hazai forrásokból csemegézve néhány konkrét példát hozok a fentiekre.

Ha nem megy a házasélet…

A kolozsmonostori konvent hiteleshelyi jegyzői az 1441 novemberében nem mindennapi eset fültanúi és lejegyzői voltak. Margit, aki néhai Herman-i Lőrinc nemes leánya volt, felettébb gyanús mesterkedésbe keveredett. A végletes harag és bosszúvágy a történelem során olykor nők kezében is elsülő fegyvere volt a méreg. Boszorkányok pedig nincsenek. Vagy mégis vannak? Történt ugyanis, hogy Zantho-i Bán György felesége valamiért igencsak megharagudhatott férjére, és vele szembeni indulatos mesterkedéseibe a minden bizonnyal náluk élő – a lány ugyanis urának (dominus) nevezi Györgyöt – Margitot is bevonta. A beszámoló szerint a két nő György elleni mesterkedése odáig fajult, hogy különféle bájolással és mérgezéssel (diversis incantationibus et intoxicationibus) igyekeztek elveszejteni a férfit. A körülményekből az nem teljesen világos, hogy már ami a mérgezést illeti, miért nem maga a feleség cselekedett. Talán a mérgezésre Margitnak jobb alkalma nyílott, a bűbájoskodás „tudományának” talán csak ő volt birtokában kettejük közül, ám akármivel is próbálkozott, azt a feleség gonoszságával, akaratával és beleegyezésével összhangban kísérelte meg. Csakhogy sem a(z asszonyi) bűbáj, sem a méreg nem mindig hatásos: az égi hatalom kifogta az asszonyi rosszakarat vitorlájából a szelet, így György nem csak hogy nem halt meg, hanem időben felfedezte mi készül ellene. Ennek köszönhetően Margit a gyilkossági kísérlet miatt fogságba került. A konvent előtt utóbb testvéreivel együtt nyugtatja a férfit, hogy vele szemben a fogság miatt bíróságon nem fogják az igazukat keresni. Az igen rövid konventi bejegyzés persze Bán Györgyné és Margit szándékának mögöttes okára nem derít fényt, mint ahogy arra sem, hogy Margit úrnőjének kegyét kereste, amikor helyette ő lépett a tettek mezejére, esetleg mind a fiatalabb, mind az idősebb, ugyanabban az háznépben élő nőnek ugyanabból az okból kifolyólag lett elege a férfiból. György mindenesetre olcsón megúszta az állítólagos bűbájt.

Nem úgy a győri egyházmegyében lakó Kothardi István és felesége, Barbara, akik története az esztergomi szentszéki formuláriumban maradt fent. A házastársak egészen pontosan azért jelentek meg az egyházi bíróság előtt, mert házasságukat több, mint öt év alatt soha nem sikerült elhálniuk. Ennek oka vallomásuk szerint egy bizonyos asszony rontása volt. A hitvesi ágyban hiába feküdtek egymás mellett újra és újra, az átok miatt az együttlét csak nem akart összejönni. Nevén nevezve a dolgokat, az állítólagos rontás miatt István frigid és impotens lett, képtelen a szexuális együttlétre (Stephanus per maleficium huiusmodi esset factus frigidus et impotens, ut nequaquam posset coire). A körülmény a házastársak közötti kölcsönös gyűlölet táptalajává vált. Nem deríthető ki, hogy az igazat mondják-e, esetleg így akarnak kölcsönösen szorult helyzetükből kimenekülni, mindenesetre kérik, hogy Barbara rendi fogadalmat tehessen, ahogy ezt már tulajdonképpen a házasság előtt is tervezte. Természetesen az esetnek külön kánonjogi pikantériát ad, ha az igazat mondják Barbara házasság előtt tervezett rendbe lépéséről. Akár menekülőútnak találták ki a nő tervezett régi-új apácaságát, akár az igazat mondják, a szentszéki vizsgálatot a körülmények tisztázására nem ússzák meg. Vasvárra kell menniük, ahol az is vizsgálat tárgya lesz, hogy a férfi átok okozta impotenciáját hogyan is kell elképzelni. A vizsgálat elvégzésének módját ugyan nem részletezi az oklevélminta, de a bíróság azt kívánta megtudni, hogy a probléma oka az erekció, vagy az ejakuláció hiánya-e (Item si dictus Stephanus, maritus suus est maleficiatus, quod secum coire non potest et quod iam agitur quintus annus, quod ad invicem coierunt et nunquam potuit eam carnaliter cognoscere et unde defectus ille procedit, et si virga erigitur vel erecta non emittit spermam?).

 Q betű iniciáléja Gratianus Decretuma egy 13. század végén készült díszes másolatában. (A jogi szöveg e helyen a házasság érvénytelenítését okozó esetekről szól). A kódex: Baltimore, Walters Art Museum MSW 133. f. 277. A kép forrása: https://manuscripts.thewalters.org/viewer.php?id=W.133#page/1/mode/2up

Szintén formuláskönyvből, mégpedig az Uzsai János nevéhez kapcsolt Ars Notarialis több oklevélmintájából válik világossá, hogy a házassággal kapcsolatos perek szentszéki vizsgálati gyakorlatában azért elő-előfordulhattak olyan bizonyítási eljárások, amelyek egészen napjaink nőgyógyászati és urológiai vizsgálatait juttathatják eszünkbe. Az esztergomi formuláskönyv fenti esetében az házas felek egyöntetűen az egyiküket nevezték meg a házasság elhálása sikertelenségének okozójaként, ám az Uzsai-féle jogeset szerint olyan is előfordult, hogy a kialakult helyzetért a nő a férfit, a férfi a nőt okolta, olykor egészen konkrétan részletezve a házastárs nemi szerveit érintő fogyatékosságokat. A jogkönyv egy példa után minden lehetséges kombinációban leírja, hogy az ilyen típusú házassági vádakat követő kvázi orvosi vizsgálatoknak mi lehetett a kimenetele és ez mennyiben érintette a házasság fenntarthatóságát. A lejegyzett eset szerint egy férj megvádolta feleségét, hogy az képtelen eleget tenni házastársi kötelezettségeinek, mire Erzsébet (az ő neve ugyanis fennmaradt) irulva-pirulva súgta meg a bíróknak, hogy bizony az elhálás akadálya nem ő, hanem inkább férje, aki hermafrodita (idem maritus suus ermofroditus haberetur). A bíróság a nyílt és kevésbé nyílt vádak bizonyítására a felek vizsgálatát rendelte el. Ezt szerveiken (in membris suis) a nő esetében asszonyok, a férfi esetében férfiak (masculus per masculos, mulier vero per mulieres, utputa patronos et matronas) végezték el. Az ilyesféle vizsgálatok során a férfi esetén kiderülhetett, hogy minden rendben van, vagy akár az, hogy a vádaknak megfelelően olyan testi fogyatékosságban szenved születésétől fogva, amely teljességgel ellehetetleníti nem csak az utódnemzést, hanem alapvetően a szexuális együttlétet magát is. A nők vizsgálata során szintén megbizonyosodhattak róla, hogy a nő teste alkalmas a házasság elhálására. Előfordulhatott aztán az is, hogy a szervi vizsgálat azt állapította meg, hogy a nő nem alkalmas az elhálásra, ez azonban nem biztos, hogy végleges és orvosi természetű probléma, hanem a lány fiatal kora miatti szervi éretlensége okozza, amely állapot az idő előrehaladtával – a kötelesség teljesítéséhez szükséges szerv érése miatti tágulékonyságának növekedése esetleg a „tágulás” valamilyen fizikai természetű, művi segítése által – utóbb még megváltozhat. Ennek a mai olvasó számára talán igen furcsának ható leírás hátterének megértéséhez szükséges tudni, hogy a törvényes házasság megkötésének kánonjogi korhatára a lányok esetén a 12 éves kor volt, amely az akkori táplálkozási viszonyok közötti valamivel később bekövetkező nemi érés és az ennek során (ma is) megmutatkozó egyéni különbségek miatt nem jelentette magától értetődően, hogy a házasságnak minden része azonnal működött. A fenti esetben az egyházi bíróság azt írta elő a házasoknak, hogy a férj és a feleség maradjanak együtt további két évig, hátha akkor már sikeres lesz, ami eddig nem volt az.

 Női nemi szerv ábrázolása. Spanyolország, Colegiata de San Pedro de Cervatos. Kép forrása: Pinterest.

A magyar Martin Guerrek és hasonló életformák

Szintén az Uzsai-féle formulárium jegyzett fel egy esetet, amely szerint egy férfi és egy nő házasságot kötöttek, békében együtt is éltek valameddig, ám utóbb valamiféle ördögi sugallatra (ex instinctu diabolico) a férfi elszökött egy nem éppen rendezett életformát folytató nővel, akivel a forrásban bemutatott szentszéki tárgyalás időpontjára már hét éve együtt bolyongott. Ennek az esetnek az adott szintén különös pikantériát, hogy a vizsgálat során a felek értelemszerűen a saját narratívájukat adták elő a történtekről, ez a férfi nevezetesen azt találta felhozni mentségére, hogy a szentszék előtt igazát kereső asszonyt, ő bizony nem csak feleségül nem vette, de nem is ismeri, együtt pedig pláne nem élt vele. Házassági anyakönyv híján az ilyes esetekben értelemszerűen a házasságkötéskor jelen lévő plébános és a hívek lehettek az érdemi tanúk az egyik, vagy a másik álláspont alátámasztására.
Megtörtént azután olyan is, hogy a házasságot valamilyen okból hosszú ideig tartó távolléttel megszakító férfi újra felbukkant a feleség életében. 1489-ben ezt történt Zyraky Lászlóval is, aki ugyan Katalin nevű feleségét elhagyta, utóbb mégis visszatért hozzá, a győri egyházmegyés papoknak pedig egyenesen Angelus ortoi püspök, pápai legátus írta meg, hogy a házasság törvényes, minden egyéb, a jogtudományban járatlan rosszakaró véleménye ellenére.
Persze hallhatunk olyat is, hogy a nő menekült el a férjétől. Az 1510-ben Rakos-i Menyhért erdélyi vikárius előtt megjelenő Pokafalwa-i Thenk Péter és felesége, Ilona házassága minden bizonnyal nem csak tányérdobálástól és ajtócsapkodástól volt hangos, hanem néhány pofon is elcsattanhatott, persze utóbbi csak történetírói konstrukció. Házasságuk zavarának pontos körülményeiről annyi tudható, hogy a férfi elviselhetetlen verbális erőszaka miatt Ilona elmenekült, emiatt Péter pedig inkább már a házasság érvénytelenítésének kimondását szerette volna elérni a szentszéknél, mintsem, hogy a nőt visszafogadja. Szintén történetírói konstrukció, hogy Péter hűtlenséggel vádolta volna Ilonát. Erre áttételesen abból lehet következtetni, hogy a vikárius esküre kötelezte az asszonyt, hogy házasságban becsületesen viselkedett, a házastársi hűség ellen nem vétett. Péternek ezzel szemben arra kellett volna esküdnie, hogy miután visszafogadja az asszonyt, a megengedett férji intéseken kívül nem fogja zaklatni, sőt, hogy ennek biztosítására kezeseket állít. A kicsapongásra hajlamos természetű asszony és a féltékenységre és keze eljárására hajlamos férfi kombinációja lám, már a középkorban sem volt sikerrecept a holtomiglan-holtodiglan tartó házassághoz.
A zűrösebb szerelmi ügyek botránymentes kezeléséhez soha nem árt némi tapintat. Bár azt hihetnénk, hogy a forrásaink hallgatnak mindazokról a kapcsolatokról, amelyek nem illeszkednek bele a férfi és a nő együttélésének egyetlen törvényes módjába, a házasságba, néha azért akadnak kivételek. 1467 táján egy bizonyos Iklod-i Osvald özvegye, név szerint Orsolya, aki már férje életében sem vetette meg más férfiak társaságát, úgy érezte, hogy élete férje halálával bizony nem fulladhat unalomba, jobb, ha más férfiak társaságát továbbra is keresi, mégpedig immár házasság keretein kívül. A hölgy Enyed városában folytatott tevékenysége nemcsak közbotrányt, hanem vérontásig fajuló verekedést is okozott, ezért a világi hatalom jobbnak látta azzal megelőzni a további következményeket, hogy Orsolyát elűzik. Ám mielőtt valami teátrális botrányra ébredt volna a város, Orsolya ügyeletes kedvese, Yazar János, akinek házában éppen lakott, az éj leple alatt diszkréten kimenekítette az asszonyt a városból. Így bár véget ért „vadházasságuk”, amely botrány nélkül huzamosabb ideig nem volt fenntartható, azért az asszony is ép bőrrel úszta meg a keresztény közösség által hagyományosan elvárttól kissé elütő viselkedését.
Mi vagy ki védhette meg azokat az asszonyokat a keresztény közösségből való igen gyors eltávolítástól, akik Orsolyával ellentétben nem lakhatásért vagy szerelemért vállalták a középkori párkapcsolati szabályrendszer áthágását, hanem egyenesen pénzért árulták a szenvedélyt? A pozsonyi káptalan középkori iratanyagában ilyesféléről is maradt fenn egy szaftos történet. 1508-ban, az esztergomi szentszéken vizsgálat zajlott a pozsonyi prépost jóhírével kapcsolatban. Az ellene felhozott vádak között szerepelt, hogy egyik káplánja, név szerint Dénes, nevezzük nevén a dolgokat: ivott is, kurvázott is. Mi több, Dénes káplán talán hallhatta annak a magyar mondásnak a korabeli megfelelőjét, miszerint diófának, szamárnak és asszonyembernek verve lehet hasznát venni, mert egy pozsonyi kocsmában egy nap karddal megsebesített egy asszonyt, pár nappal később pedig pár kuplerájból való közönséges nőszemélyt (communes mulieres de lupanari) jól elvert. A történet itt kezd érdekessé válni. A kurvák a hozzájuk tartozó gonosztevőkkel – ma úgy mondaná a köznyelv, hogy stricijeikkel – együtt husángokkal, karókkal és furkósbotokkal felfegyverkezve rárontottak a pozsonyi prépostság egyik házára, ahol nyilvánvalóan Dénes káplánt keresték. Míg Enyed városa Orsolya városból való kiűzésének nem volt tanúja, addig Pozsony lakói láthatták a kétségtelenül abszurd esetet. Nem csoda, hogy Dénest kivetette az egyház magából, később pedig csak annyit jegyeztek fel róla, hogy kóborolt. A pozsonyi bordélyház megvert nőit a történetben az életformájukkal együtt járó férfiak védték meg. Egy másik város, ahol adatokkal rendelkezünk középkori városi bordélyházról, Brassó. A városi számadáskönyv szerint 1523-ban maga a város állta épületének bizonyos javítással kapcsolatos költségét, hozzátehetnénk némi malíciával, nehogy kényelmetlenül érezzék magukat, esetleg fázzanak az oda betérő polgárok, ha ruháiktól megszabadulnának, miközben ott időznek.
Bár a fenti történetek szokatlan szókimondásukkal, a hazai középkori latin írásbeliség szokványos formulás, jogbiztosító nyelvezetétől eltérő történetmesélésükkel talán mosolyt csalnak úgy a kutató, mint a történeteket olvasók arcára, mégse legyen kétségünk felőle, hogy hazai forrásaink inkább a törvényes házasságokból született törvényes utódok birtokvitáival vannak tele, mint érvénytelenített házasságokkal.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

• Erdélyi Gabriella: Nők a bűn hálójában. Becsület, szexualitás és a társadalmi nemek közötti viszonyok a késő középkori Magyarországon. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Philosophica. 21 (2017/2) 120–137.
• Erdélyi Gabriella: „Szerettem egyszer egy nőt”. Házasságkötés és házasságtörés 1500 körül. Történelmi Szemle 49 (2007/2) 165–178.
• Erdő Péter: A házasság kánonjogi arculata a történelemben. In: Uő.: Egyházjog a középkori Magyarországon. Bp. 2001. 229–231.
• Erdő Péter: A házasság érdekében folyó perek a középkori Magyarországon. In: Uő.: Egyházjog a középkori Magyarországon. Bp. 2001. 239–244.
• Davis, Natalie Zemon: Martin Guerre visszatérése. Bp. 1999.
• Gecser Ottó: A házasélet gyakorisága és ajánlott korlátai a középkori prédikációkban. In: Láczay Magdolna (szerk.): Nők és férfiak…, avagy a nemek története. Nyíregyháza 2003. 373–380.
• Somogyi Szilvia: Az esztergomi egyházmegye késő középkori zsinati tevékenységéről és zsinati könyvéről. Századok 155 (2021/4) 725–760.

Felhasznált kiadott és levéltári források:

• Erdő, Petrus–Szovák, Cornelius–Tusor, Petrus (ed.): Formularium ecclesiae Strigoniensis. Bp. 2018.
• Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1484. Bp. 1990.
• Knauz Nándor: A pozsonyi káptalan kéziratai. Magyar Sion 6 (1868).
• Kovachich, Martinus Georgius: Formulae solennes styli […]. Pesthini 1799. valamint a
  MNL OL DL 36390, DL 70417, DL 67253 valamint DL 39232 jelzetű oklevelei és dokumentumai.