Ha az ima eszünkbe jut, bár van dicsőítő és hálaadó formája is, szinte biztosan a kérőimára fogunk először gondolni. Az imára viszont most ne vallási vagy pszichológiai jelenségként tekintsünk, hanem mint filozófiai problémára.
Az imádkozó fiú, bronzszobor, kb. Kr. e. 300, Altes Museum, Berlin (forrás: Wikipedia)
Ez a szempontváltás mindjárt érthetőbbé válik. A kérőimát legáltalánosabban úgy írhatjuk le, mint amikor valaki valamilyen dolog bekövetkeztét kéri egy olyan emberfölötti erőtől, nevezzük most az egyszerűég kedvéért istenségnek, amely képes arra, hogy ezt biztosítsa neki. Fontos kikötés, hogy csak akkor tarthatunk egy imát meghallgatottnak, ha az istenség a kérés miatt hozta létre az adott dolgot. Ha esőért imádkozom és másnap valóban esni kezd, ez nem elégséges ahhoz, hogy az imát meghallgatottnak tekintsük: az esőnek azért kell esnie, mert az istenség az én imám hatására intézte így. Ha a nagy monoteista vallások „hivatalos” teológiájához hasonlóan elfogadjuk, hogy az – eddig szándékosan általánosságban leírt – istenség rendelkezik olyan tulajdonságokkal, mint hogy tökéletesen jó, mindentudó, mindenható és örökkévaló, akkor máris körvonalazódnak az ima filozófiai problémái. Ha az istenség tökéletes és így változhatatlan, miképpen hathatnak rá az imádságok? Ha mindentudóként mindent előre lát, és így az eseményeknek egy meghatározott rendje van, amelyet előre láthat, mi értelme van az imádságnak? De még filozófiailag kevésbé reflektált módon is megfogalmazhatunk fontos problémákat, elég arra a kérdésre gondolni, hogy miért nem nyernek meghallgatást a jó emberek erkölcsileg helyes dolgokra irányuló imái. Az imára vonatkozó kérdések számos más kérdéssel is összefonódnak (pl. determinizmus és szabad akarat, a világban található rossz és Isten tökéletességének összeegyeztethetősége), így az utóbbiakra adott válaszok kihatnak arra, hogyan tudjuk megválaszolni az ima mikéntjét.
Amikor az antik, nem keresztény filozófusok az imáról beszélnek, hozzánk hasonlóan elsősorban a kérőimát értik alatta: jól mutatja ezt, hogy már Platón úgy hivatkozik az imára (eukhé, to eukheszthai), mint az istenektől való kérés.1 Az imádság hamar a filozófiai reflexió tárgyává is válik és több kritika is éri az előbbi meghatározás naiv megközelítését. Ami az ima egyik legnagyobb problémája, vagy inkább veszélye, az számunkra szokatlan, de az antik politeizmusban élő görögök számára természetes: az általunk hasznosnak gondolt kérés végül átokká válik. Itt mindenekelőtt olyan mitológiai példákra kell gondolni, mint amikor azt kérte Midasz, hogy bármihez is ér, váljon arannyá, vagy a halandó Tithónosz, akinek szerelme, Éósz istennő ugyan halhatatlanságot kért, de örök ifjúságot már nem, így folyamatosan öregedve, töpörödve tücsökké vált végül. Ez a félelem magyarázza azt is, hogy Xenophón visszaemlékezéseiben Szókratész az istenektől általánosságban (haplósz) kér jó dolgokat, mivel az istenek tudják a legjobban, hogy melyek a valóban jó dolgok; amik nekünk annak tűnnek (pl. gazdagság, hatalom) valójában egy bizonytalan kimenetelű küzdelemre emlékeztetnek.2 A pogány antik filozófusok más, kérőimákkal kapcsolatos gondjai már jobban érthetők a számunkra ismerősebb monoteista vallások felől. Vajon helyes-e egy antropomorf istenkép? Vajon hogyan egyeztethető össze az isteni előretudással a kérőima megváltoztatását célzó jellege? Mi a viszony az isteni gondviselés és az ima között, sőt egyáltalán van-e isteni gondviselés? Azonban – mint azt Gilles Dorival megjegyzi – még ha egyesek olykor a legádázabban is kritizálták a kérőimádságokat, semelyikük sem vonta le azt a következtetést, hogy feleslegesek lennének. Ehelyett egy másik utat választottak: átértelmezték a kérőimádságot, eltávolítva annak eredeti, sokszor igen naiv megközelítésétől.
Kétrészes posztomban a filozófiai átértelmezések két típusát fogom bemutatni.
Filozófusportré (valószínűleg Plótinosz), márvány, Kr. u. III. sz. közepe, Ostiense Museum (forrás: Wikimedia Commons)
Az első típussal az újplatonizmus megalapítójának tekinthető Plótinosznál (Kr. u. 204/5–270) találkozhatunk, aki külön foglalkozik a kérőimádságokkal, de ez a kérdés nagyon sajátos összefüggésben bukkan föl nála. A három részre tagolt A lélekkel kapcsolatos nehézségek I–III című értekezésében Plótinosz a hétköznapi vallásos tapasztalatból és annak nyelvezetéből kiindulva vizsgálódik (Enn. IV. 4. 30–42). Mi, emberek imádkozunk az égitestekhez – az ima címzettjei nála az isteneknek tekintett égitestek – és mondunk olyat is, hogy az égitestek „meghallgatják az imát”. Ha viszont szó szerint értelmezzük mindezt, akkor belefutunk egy teodiceai problémába: tökéletesen jónak tartott istenségek miképpen teljesíthetnek morálisan rossz imádságokat? A kérőimáknál ugyanis nem az a gond Plótinosz szerint, hogy egyes imák nem teljesülnek, hanem éppen ellenkezőleg: több ima teljesül a kelleténél, hiszen sokszor azt látjuk, hogy rossz szándékú kérések is valóra válnak. Ha az égitestek – követve a naiv értelmezést – a kérés teljesítéséről tudatosan döntenek, akkor nem mondhatjuk őket jónak, márpedig az istenségnek jónak kell lennie. Ahhoz, hogy erre Plótinosz választ adhasson, összeköti az ima és az égitestek ránk gyakorolt hatásának a kérdését és az utóbbitól indítja a vizsgálatát. (Ne feledjük: Plótinosz számára, ahogy a legtöbb kortársa számára is, az asztrológia és a mindjárt említésre kerülő mágia létezése magától értetődő volt.) Platón Timaiosza alapján Plótinosz a természeti világnak egy olyan megközelítését vezeti be, amely minden okkult gondolkodás egyik alappillére. A világ egyetlen nagy élőlény, amelynek minden más élőlény, sőt mindegyik természeti dolog a része. Mivel egyetlen élőlénynek a részei, akár két egymástól távollévő dolog is képes hatni egymásra, ha a megfelelő, ún. szimpatetikus kapcsolatba kerülnek. Ez azonban nem több egy egyszerű mechanizmusnál: ha a csillagok negatívan hatnak ránk, az nem egy tudatos rosszindulat a részükről, hanem pusztán olyan konstellációban állnak, amely negatív hatást fejt ki egyesekre. Ez a jelenség ahhoz hasonlítható Plótinosz szerint, mint amikor egy ló futás közben eltipor egy kisebb állatot: ahogy az örökké az ideákat szemlélő és a tökéletes körmozgást végző égitesteknek, úgy a lónak sem áll szándékában, hogy ártson, ez csak egy sajnálatos melléktermék. Másfelől viszont az emberek ki is tudják használni a világban lévő szimpatetikus kapcsolatokat, amire az elsődleges példa a mágia. A mágus tisztában van azzal, hogy milyen technikával (pl. megfelelő szöveg, hanghordozás, testtartás) lehet manipulálni a kozmosz kapcsolatait, hogy elérje akár ártó szándékú célját. A mágiához hasonlóan képzeli el Plótinosz az imádságot is: bár mindkettőt az ima vagy könyörgés (eukhé) névvel illeti, de míg kérőimát egyszerű imának, addig a mágiát egy meghatározott mesterséggel előadott imának nevezi (eukhaisz é haplaisz é tekhnéi adomenaisz, IV. 4. 38. 3–4). Ebből a szemszögből a mágia tulajdonképpen az ima egy olyan fajtájának tekinthető, amelyik minden esetben hatásos, míg a hétköznapi értelembe vett ima csak akkor hatékony, ha az imádkozó véletlenül, tudtán kívül ráhibázik arra a módra, amelyet a mágia technikája előír. Az égitestek tehát nem azért teljesítik az imákat, mert valóban meghallgatják azokat és döntenek róluk, hanem mert a szimpatetikus hatás öntudatlanul létrehozza ezt, mintha csak a megfelelő gombot benyomva működésbe hoznánk egy gépet. Az imáknak ezzel a „mágikus átértelmezésével” oldja meg Plótinosz a korábban felvetett teodiceai problémát: az imák meghallgatása voltaképpen az ima által kiváltott szimpatetikus hatás metaforikus leírása. Plótinosz azonban a mágiához hasonlóan az imát is lenézi, mivel éppen ahhoz az alacsonyrendű fizikai valósághoz kötik a lelket, amelyből meg kellene szabadulnia – az utóbbira, vagyis a lélek megváltására szerinte egyedül a filozófia képes.
A folytatásban azt fogom bemutatni, hogyan értelmezték át a kérőimát a sztoikusok és az epikureusok.
Irodalom:
Davison, Scott A.: Petitionary Prayer. The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Winter 2021 Edition), Edward N. Zalta (ed.),
URL = <https://plato.stanford.edu/archives/win2021/entries/petitionary-prayer/>.
Dorvival, Gilles: Modes of Prayer in the Hellenic Tradition. In Dillon, J. M. – Timotin, A. (eds.): Platonic Theories of Prayer. Leiden – Boston: Brill, 2016, 26–45.
Helleman. W. E.: Prayer, Magic and Memory in Plotinus’ Treatise on the Soul (Enneads iv 4 [28], 30–45). The International Journal of the Platonic Tradition, 17 (2023), 208–231.
Rist, J. M.: Plotinus: The Road to Reality. Cambridge: Cambridge University Press, 1967. (A könyv 15. fejezete foglalkozik az imákkal Plótinosznál.)
Stump, Eleonore: Petitionary Prayer. American Philosophical Quaterly, 16/2 (1979), 81–91.
