A papi pályára vágyakozókkal szemben állított elvárásokat a középkorban a kánoni jog szabályozta. Amennyiben többek között a klérusba felvételét kérő súlyos testi rendellenességgel (deformitas) vagy fogyatékossággal (defectus corporis) rendelkezett akár születésétől, akár kora ifjúságától fogva, az nagyban korlátozta kilátásait és reményeit. Ha azonban sérülését már a klérus tagjaként szerezte, az a biztos megélhetést jelentő, sokszor fáradságos úton elnyerhető egyházi javadalomhoz való hozzájutást vagy annak tartós birtoklását sodorta számára veszélybe.

Bármelyik nehézséggel is kényszerült szembenézni a magában papi elhivatottságot érző vagy megszokott életmódjához ragaszkodó személy, bízvást remélhette, hogy a Római Kúriában bajára orvoslást találhat. Ha ugyanis folyamodványt (supplicatio) nyújtott be a Szentatyához, és kérelmét a kuriális vizsgálat is megalapozottnak találta, a pápa felmentést adhatott a kánonjogi akadály hatálya alól: diszpenzálhatott az érintettel. A folyamodvány módot adott az ilyesfajta gondokkal küszködőnek, hogy történetüket meggyőző érvekkel alátámasztva szavakba öntsék, kerek történetté formálják, és ily módon ők értelmezhessék mindazt, mi is történt velük. A történés valósága és a történet formálása között néha csak repedés, néha talán komoly szakadék tátongott, az azonban nem kétséges, hogy a Római Kúriában jóváhagyott folyamodványok regisztrumi másolatai megformált önértelmező elbeszélések – nevezhetnénk ezeket akár élet írta novelláknak is – egész tárházát örökítették az utókorra.

A kutatómunka során kezembe került supplicatiók számos sajátos történetet meséltek el, volt köztük emberi tragédiát idéző elbeszélés csakúgy, mint minden drámai vonása ellenére komédiába illő, néha könnyfakasztóan szórakoztató múltidézés. Közülük is talán a legkülönösebb olvasmánynak bizonyult az az eset, amikor a naumburgi székesegyház őrkanonokja, Lampertus (Lamprecht) fordult II. Pius pápához kérvényével 1462 áprilisának elején. Az általa elbeszélt történet minden bizonnyal a kérvényt szignáló pápában is emlékeket ébresztett, életképet villantott fel a Bázeli Zsinat idejéből. II. Pius pápáról ugyanis a kortársak is jól tudták, hogy korábban, még Aeneas Sylvius Piccolominiként részt vett a Bázeli Zsinaton, ahol egyenesen a zsinattal idővel szakító IV. Jenő pápa ellen állást foglaló zsinati atyák soraiba tartozott, pápává történt megválasztása után éppen ezért szembe kellett néznie múltjával, és nem csak korábbi életmódját, hanem egyes műveit is megtagadni kényszerült: „Vessétek el Aeneast, fogadjátok be Piust!” (In minoribus-bulla, 1463ⁱ). Ezen művei közé tartozott minden bizonnyal az a komédia is, melynek szerelemszerző főszereplője éppen a római császári koronázására igyekvő és Sienában rekedt Zsigmond király volt.

A Bázeli Zsinat Hartmann Schedel Világkrónikájában, 1493 (Forrás: Wikipedia)

Visszatérve a kérvényezőhöz: Lampertus, aki akkoriban éppen a naumburgi székesegyház őrkanonoki stallumát birtokolta, kölni egyházmegyés pap volt. Szövevényes történetéhez tartozott, hogy egy kölni egyházmegyés plébániáról történt lemondását követően pereskedésre kényszerült őrkanonoki javadalmában való megerősítéséért. Ami a legrosszabb volt, egy szemfüles – „állítólagos”ⁱⁱ – klerikus, Heinrich Wynner harmadikkéntⁱⁱⁱ avatkozott az immáron a Kúriában harmadfokon folyó perbe, és a javadalmat már a káptalantól elnyert, de abban történő megerősítéséért a Szentatyához folyamodó Lampertusnak az Apostoli Palota ügyhallgatója előtt szemére vetette egy fogyatékosságát: jogilag megtámadta szentelési címét (titulus) és magának követelte javadalmát (beneficium). Ezért aztán Lampertus arra kényszerült, hogy „túláradó biztosíték” gyanánt a pápa beavatkozását kérje. A fogyatékosság látáshiány volt, Lampertus ugyanis a bal szemére vak volt.

Történt ugyanis, hogy a kérelmező,

„mikoron a Bázeli Zsinat idején annak a háznak az ablakában állt, amelyben a boldog emlékű Guillaume Hugues-val, a Santa Sabina bíborosával^iv a mondott zsinaton Bázel nagyobb városrészében (in Maiori Basilea) lakott egy házban, ennek az ablakában éppen lakótársával beszélgetett, a város kisebb kerületében (in Parva Basilea) feltűnt egy ember egy olyan szerkentyűvel (machina) a kezében, amellyel ólomgolyót (glans, tkp. makkot) szokás kilőni.”

A leírás alapján, hacsak nem parittyára kell gondolnunk, feltehetőleg tűzfegyverről lehetett szó. Márpedig a katonaviseltek tudják, ilyen helyzetben a söprűnyél is elsülhet:

„Az ember a Rajna túlpartján állt, és véletlenül a kérelmezőt az említett (ólom!) lövedékkel úgy találta el, hogy az a szemén át hatolt be, majd egy hónap hosszat a fejében rejtőzött, végül, mintegy csodával határos módon, köhögcsélés közepette a szájüregén keresztül távozott. Ebből kifolyólag, mivel hanyag módon nem fordított gondot a sérülésre (tkp. szabálytalanságra), szeme világát elveszítette.”

Hangsúlyozta azonban Lampertus, hogy mindez „bármiféle torzulás nélkül” következett be, ugyanis miséspap esetén különösen is súlyosan esett a latba, ha fizikai külleme a hívekben undort keltett.

Persze Lampertus tovább szőtte a történetet, és megfogalmazta ellenérveit: az eset véletlenül történt, a fogyatkozás az érintett önhibáján kívül következett be, és egyébként is

„Bázelban olyan mértékig elhíresült, hogy hihetőleg a Szentatyának is tudomására jutott. Noha a Szentatya akkoriban még kisebb rendeken (in ordinibus minoribus) volt,^v látta és felismerte még a kérelmezőt a baleset után is, emiatt jól emlékezhet arra, hogy a sebesülésből semmiféle torzulás nem maradt vissza.”

Lampertus akkoriban klerikusi pályája elején tartott, szerpapi renddel (diaconatus) rendelkezett, és természetszerűleg fel kívánta szenteltetni magát áldozópappá. Mivel a pápa nagypeniteciáriusa, akinek ez a jogköréhez tartozott volna, nem volt jelen Bázelben, az ügyben a zsinat által ráruházott hatalomnál fogva Bernardus bíboros, Acqui püspöke járt el: diszpenzált Lampertussal, és engedélyezte, hogy fogyatékossága ellenére is áldozópappá szenteltethesse magát. Az engedély birtokában ez meg is történt, és papi rendjében hosszú esztendőkön keresztül szentmiséket mutatott be, és ezt tette a supplicatiója benyújtása idején is. Később a kölni egyházmegyében plébános lett, de javadalmáról végül lemondott, mert a naumburgi káptalan neki juttatta őrkanonoki stallumot és az ellátásához szükséges javadalmat. A kérelmező éppen azért folyamodott II. Piushoz, hogy erősítse meg ebben a javadalmában, majd, miután ez vitatottá vált, azt kérte, a pápa nyilatkozzon fogyatékossága ellenére papi tevékenységre – és nem utolsó sorban javadalombirtoklásra – való alkalmasságáról (habilitas). Hangsúlyozta, hogy az őrkanonoki hivatal sine cura^vi, azaz nem terhelik lelkipásztori kötelmek.

Bázel városa Hartmann Schedel Világkrónikájában, 1493 (Forrás: Wikimedia Commons)

Egy következő regisztrumbejegyzés a pápa motu propriója („saját tudásából fakadó késztetésre” kiadott irata), amelyben a Szentatya kijelenti, hogy az eset és a következményei teljességgel ismeretesek előtte, továbbá hogy teljes mértékig tisztában van a Bázelben elnyert felmentés történetével, majd elrendelte, hogy a kérelmezőt mindebből kifolyólag semmiféle joghátrány nem érheti, és élete végéig bármilyen szabályosan elnyert javadalmat elfogadhat.

Lampertus aggodalma nem volt éppen alaptalan, a vele a zsinat megbízásából diszpenzáló bíboros személye segít ugyanis a történet időrendjének a tisztázásában. Bernardus de la Planche-t ugyanis V. Félix ellenpápa kreálta bíborossá 1440-ben^vii – csak emlékeztetőül: bázeli lakótársa is ellenpápa kreatúrája volt kezdetben –, ezért az egész történetet arra az időre kell kelteznünk, amikor IV. Jenő pápa és a zsinat között már évekkel korábban szakításra került a sor, vagyis a történtek kánoni érvényessége enyhén szólva is csorbát szenvedett: a kérelmező lakótársát IV. Jenő meg is fosztotta a bíbortól, amit csak a pápautódtól nyerhetett később el újra.

Noha Pius pápa a kérelmet 1462. április 9-én szignálta, vagyis közel egy esztendővel az említett In minoribus-bulla kibocsátása előtt: aligha lehettek számosan olyanok, akik a nagy pápa emlékezetébe merték volna idézni utólag önmaga által is dicstelennek ítélt bázeli zsinati szereplését. Annak sem nagy a valószínűsége ugyanakkor, hogy a két dolog között közvetlen összefüggés lenne… A német tudományos kutatás az eset dokumentumait a rá jellemző alapossággal hiánytalanul feltárta,^viii de a száraz tényeken túl a fordulatos történetről semmit nem sejtetett.

Lampertus Pius pápa iránta való jóságát és kegyét nem sokáig élvezhette, 1463 végén befejezte küzdelmes életét.