Március 17-én szerte a világon a nagyobb városokban (köztük Budapesten is) igazi karneváli hangulatban zöld színbe öltözött emberek gyűlnek és vonulnak fel, hogy megemlékezzenek Szent Patrikról, az írek apostoláról, aki a Kr. u. 5. században keresztény hitre térítette a Római Birodalom hatalmába sohasem került sziget pogány lakosságát.

Bár alakját számos, a korai középkorra visszavezethető legenda övezi, Szent Patrik nem a jámbor képzelet szülötte. Ránk maradt ugyanis két latinnyelvű levele, amelyek közül a valószínűleg a britanniai vagy galliai egyházi vezetőknek írt, apologetikus irányú Confessióban (Vallomás) részletesen beszámol ifjúkoráról: tizenhat évesen hogyan rabolták el ír kalózok és hogyan vitték az ír szigetre, ahonnan csak hat évvel később sikerült visszaszöknie a családjához, és hogy később egy égi figyelmeztetés hatására hogyan tért vissza téríteni fogsága egykori színhelyére. Ez a visszatérés 431-ben történt, bő száz évvel azután, hogy a 325-ben – vagyis éppen 1700 éve – a Nicaeában összegyűlt püspökök az egyiptomi Arius püspök tanítása ellenében elfogadták a keresztény egyházakban a mai napig érvényes hitvallás szövegét: megerősítették a Szentháromságról szóló tanítást, és kimondták, hogy a Fiú nemcsak hasonló lényegű, hanem egylényegű az Atyával, vagyis a két isteni személy nem homoiusziosz, hanem homousziosz, ahogy az a bizánci színben is elhangzik Madách Ember tragédiájában. Mindez, persze, nem jelentette azt, hogy innentől kezdve a keresztény tanítás teljesen egységessé vált volna, hiszen a Biblia és Jézus vagy az apostolok szavainak különféle módokon való értelmezése továbbra jelen volt az egyházban, aminek következtében heves teológiai viták folytak. Ebben a kényes, a helyes és igaz tanítás körüli vitáktól terhelt időkben vállalkozott Szent Patrik arra, hogy megismertesse az ír szigeten élő pogány keltákat a keresztény tanítással. A feladat minden túlzás nélkül heroikusnak nevezhető. Miközben a görög-római világban a filozófia és a tudományos nyelv fejlettsége folytán könnyen lehetett teológiai vitákat folytatni, a pogány írek közt mindez lehetetlen lett volna. Írországban az 5. században még nem is voltak városok vagy városias települések. Az írást alig ismerték, a latin nyelv teljesen idegen volt számukra. Elszórt adatok alapján ugyan kijelenthető, hogy a 4. században már voltak keresztények az írek között, a kereszténység jelenléte ekkor még igen korlátozott lehetett. Szent Patriknak tehát a görög-római vagy a romanizált britanniai vagy galliai kelta világtól teljesen idegen, archaikus kelta környezetben kellett volna a Szentháromság vagy az Atya és a Fiú egylényegűsége tanát hirdetnie. Bár a keresztény tanítás egy része jól megfért a pogány kelta hiedelemvilággal, hiszen az írek is hittek a halál utáni életben, a Nicaeában elfogadott hitvallás egyes tételei teljesen idegenül hangozhattak nekik – aligha volt például értelme számukra Pontius Pilatus említésének, hiszen a szomszédos ország egyik távoli vidéke egykori tisztviselőjének a neve semmilyen támpontot nem jelentett számukra az események történeti időben való elhelyezéséhez, ahogy a keresztrefeszítés is ismeretlen kivégzési mód volt számukra, akiknek körében még a halálbüntetés gyakorlata is ismeretlen volt. Patriknak tehát úgy kellett hirdetnie a keresztény tanítás Nicaeában elfogadott credóját, hogy semmi olyasmit ne állítson Istenről és az új, ismeretlen vallásról, amely akár nevetségesnek, akár botrányosnak tűnt volna a pogány írek körében. Hogy ezt a feladatot miként oldotta meg, ő maga szolgáltat példát a már említett Confessio című levelében. Ebben röviden számot ad arról, hogy mi az ő hitvallása, vagyis alighanem azt foglalta írásba, hogy mit tartott a keresztény tanítás általa hirdetett lényege.

A Patrik alakja köré fonódott legendák közül az egyik legismertebb, hogy a szent háromlevelű lóherével (egyesek szerint erdei sóskával) magyarázta el a Szentháromság-tan lényegét a pogány íreknek, s innen eredeztethető, hogy a lóhere az írek nemzeti szimbólumává vált. Az első adatot arra, hogy a katolikus írek ruhájukra lóherét tűzve vidám mulatozással ünneplik Szent Patrikot március 17-én, a 17. század végéről találjuk. Ha a lóhere-szimbólumot alaposabban megszemléljük, akkor azt találjuk, hogy ebben az esetben is – mint oly sok más ír jelkép vagy szokás esetében – a kelta pogány örökség továbbéléséről van szó. A lóhere alakja ugyanis teljesen megegyezik a triszkelionnak (vagy triszkelének) nevezett kelta szimbólummal, amely kőbe vagy fémbe vésve számos ősi építményen vagy kövön, esetleg ékszer formájában felbukkan a kontinens egykor kelták lakta régészeti emlékein és természetesen Írországban is, noha a Mediterráneum nem kelták lakta területein is elterjedt szimbólum volt. Leghíresebb ábrázolása az írországi Newgrange különleges kőkori építményéhez kapcsolódik, így nem kizárt, hogy az ősi jelképet a jámbor hagyomány szelídítette lóherévé és kapcsolta Szent Patrikhoz. Mindezt azonban nem minden alap nélkül tette, hiszen Patrik, ha nem beszélt is a nehezen érthető egylényegűségről, a Confessio alapján nyilvánvalóan tanította a Szentháromságot, levele szövege ugyanis a nicaeai hitvallásnak megfelelően külön szól az egyes isteni személyekről, miközben egyenrangúnak mutatja őket, bár nála nem az Atya, hanem a Fiú árasztja ki a Szentlelket. Szent Patrik fönnmaradt levele tehát megerősít abban, hogy ha bizonyos dolgokat elhagyott is az akkor már széles körben elfogadott Credóból, a Szentháromság-tanhoz ragaszkodott, s ez hangsúlyos eleme volt tanításának. Hogy ezt aztán valóban a lóhere segítségével magyarázta-e vagy sem, természetesen nem tudjuk, de azt bizton állíthatjuk, hogy amikor a hagyomány a lóhere és Szent Patrik Szentháromságról szóló tanításának összekapcsolásával krisztianizált, majd nemzeti szimbólummá emelt egy ősi jelképet, csupán vizuálisan fölerősítette azt, ami valóban fontos tétele volt az írek apostola hitvallásának.

(Azt pedig már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy alig akad – vagy talán nincs is – olyan nemzeti szimbólum a világon, amely egyszerűségében képes ilyen gazdag jelentést hordozni, hiszen a lóhere – vagy erdei sóska – alakjával egyszerre idézi meg az ősi pogány hagyományt és a keresztény tanítás egyik alapkövét, míg színével a Zöld szigetet és az élet tavaszi megújulását hirdeti.)

Aki többet szeretne olvasni Szent Patrikról, leveleiről és a róla szóló kora körépkori ír és latin nyelvű legendás elemekben bővelkedő életrajzokról, annak ajánljuk a www.confessio.ieweboldalt.

A kora középkori ír kereszténység és szerzetesség iránt érdeklődőknek a Moravcsik Gyula Intézet két kiadványát is ajánljuk:

Szent Columbanus élete és művei. Fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Takács László. Szent István Társulat, Budapest, 2024.

Szentek szigete. Középkori ír szentéletrajzok I-II. kötet. Válogatta, fordította, jegyzetekkel és mutatókkal ellátta, a kísérőtanulmányt írta Takács László. Szent István Társulat, Budapest, 2024.